Elveszett emlékképet keresek

 

Elveszett emlékképet keresek!

Köd-poros útszélen árva-ember kesereg.

Részeg hegyek ormán kis patak csörgedez.

Félszeg fejek méreg könnye esik beléje,

Márvány gazság gyöngye telepszik melléje!

 

Volt idő, mikor vér csorgott az árkokon.

Volt idő, mikor korom ólom zakóját

hordta minden utca, grund, ember és lakás,

s szállt az éji szélben egy szó: árulás.

 

És a ködös Donnál véres zászlót lengetett a kanyar,

s otthon tudták a könnyes szemek,

az imába csukló mérges kezek,

hogy a zsarnokság vér-piros csillaga hány holtat takar?!

 

Árva teste remeg a zongorázó széltől!

Haldokló szarvas üvöltés éget az éjből!

Büdös szájú baglyok imádkoznak felette,

megkondul az öreg harang éji misére.

 

Csend! Hallom a szavakat,

mik nem a fehér tetőről jönnek!

Nézd! Látom a falakat,

mik égő bástyákként összedőlnek!

 

Jelenbe mászó múlt rágja jövőnket:

Hány mocsár rejti még Székely Hőseinket?!

Kik idegen földön védték a zsarnok mostohát!

Kik Keresztként, kínok közt Golgotára vitték népük zászlaját!

 

Elveszett emlékképet keresek!

Üres kút mélyén kongó vágy vadsága mereng, --

szédítő sötétjén bűziszap füledez;

kisírt szem lángoló mérge kiált beléje;

áligazság göröngye sóhajt feléje!

 

 

Itthon Erdélyben

 

Új álmokat kergetve vitt a lelkem;

de hirtelen feldobbant a szívem,-

rám kiáltott egy remegő megálljt!

A hosszú bársonylepel lehullt szememről,

s megcsípte könnycsatornám a baráti köd.

Számos fa hajladozva tárta felém,

suhanva lebegő selyem kezét.

Hideg, arany korsójából a természet

ezüst vizet merített nekem.

S a bánatos Nemere szél,

hát nem erre jött épp?

Megállt, megpihent, felém nézett,

megtörölte puha kezével szemeimet.

 

-Köszönöm nektek erdélyi fák:

gondozzátok a múlt, jelen, jövendő melegágyát!

Itt van egy fa a millióból,

mely még mindig őrzi gyerekkorom;

nevemet őrzi ráncos, kemény teste;

az emlékek örömkönny tükreiben peregnek!

Szívem vulkánként feldörren,

s a lángoló lávatenger szorongatja lelkem!

Leülök az ápoló, öreg Anyaföldre,

Hazám ringató bölcsője, mély álomba ringat engem.

 

 

Az Élet tengerén

 

Szívembe markoló vad gondolatok

Cikázó zöld tengeri habok árján

kökény szememmel a napot meglátván

bíbor opálján éji dallamok

Puha-piros lángú rózsaszirmok

suttogón simulva  a szelek szárnyán

lángoló szivárványként szállnak tarkán

s érzem, édes illatukba fulladok

Duzzadó vitorlákat fújja a szél

áradó Életem apadó tengerén!

Szerelem cél teli hosszú örvényén,

lelkem reménytelen sors hajóján fél.

Oldal: Verseim
Székelység{irodalom}{történelem}{nemzet} - © 2008 - 2024 - szekelyversek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat